Lilla hazaér (Lilla tollából)
- Részletek
- Készült: 2013. november 03. vasárnap, 23:43
Ezúttal a beszámoló végén, már hazaérünk...
Szeptember 4-én vettük az irányt Mohács felé. Apatinból Zombor felé kellett visszatekernünk (csupán csak 9 km), de nem is bántam, mikor megláttam, hogy átmegyünk azon a helyes kis szakaszon, ahol a fák egy hosszú alagutat képeztek a kerékpárút fölött. Éppen ezen a helyen álltunk meg egy kényszerpihenőre, hiszen Tomit már reggel felhívták a Lánchíd rádióból, hogy tudna-e adni egy élő bejelentkezős interjút, és pont ennél a szakasznál hívták. Kupuszinában azt tanácsolták, hogy menjünk Horvátország felé Mohácsra. Így is tettünk. A határátkelő számomra vicces volt, nem is vettem észre, hogy az már a határátkelő, csak abból, hogy más nyelven is ki volt írva a helynév. Aztán kicsit odébb az út közepén állt egy bódé, amiben nem ült senki, hanem kicsit odébb, mellette beszélgetett az ellenőr egy hapsival. Majd odacsoszogott és mehettünk is. A Dunán, egy hídon tekertünk át Horvátországba, nagyon szép környék volt, sütött a nap, vígan tekertünk. Aztán a vígság elmúlt egy-kettő, mikor megláttuk milyen meredek doboldalba kell feltekernünk. Meglepetésként ért, annak ellenére, hogy figyelmeztettek rá (viszont ez csak akkor jutott eszünkbe, mikor már felfele mentünk :D). Hát jó egy szakaszon megszenvedtünk felfelé, aztán örültünk, hogy fokozatosan vezet lefelé az út a szőlődombok között. Nagyon szép tája volt ez Horváto-nak. A magyar határnál már kicsit nyűgössé vált a helyzet, mert nem volt ivóvizünk vagy csak nagyon kevés és rossz ízű, ezért minél hamarább oda akartunk érni. A helyzeten még az is rontott, hogy szembeszél kerekedett (vagy mi változtattunk az irányon). Lényeg a lényeg, hogy Mohácsra értünk, jó időben. Volt időnk találkozni Valival, szállásadónkkal és három kisfiával. Volt időnk még enni is, és átöltözködni az előadás előtt. A kisfiúk nagyon beszédesek voltak, és nagyon segítőkészek is, akárcsak az anyukájuk. Az előadás után nem akartak aludni menni, annak ellenére, hogy másnap suli és óvoda volt, de valahogy sikerült mégiscsak ágyba kerülniük, miután megmutatták a könyveiket és játékaikat, és így mi is ágyba kerültünk. Másnap korai ébredés és indulás Pécsre. Nyűgös voltam, mert dimbes-dombos utakon mentünk és úgy éreztem nem haladunk semmit sem előre. Majd találkoztunk Dáviddal, Tomi haverjával, aki nekünk szembe tekert, és „elvitt” haza, hiszen Pécsett nála szállhattunk meg.
Újra úton... legalábbis a történetben (Lillától)
- Részletek
- Készült: 2013. október 23. szerda, 22:20
Már több, mint egy hónapja otthon vagyunk és már az utolsó bejegyzés is több, mint egy hónapja történt. Így hát folytatom a túránk történetét. Legutóbb szegedi élményeinket írtam meg, emlékszek alaposan elbúcsúztam Szegedtől, hiszen sokszor mondtam, hogy „viszlát Szeged, még visszajövünk” (lehet hülyének gondoltok, de szeretem azt a várost). Szeged után Szabadka felé vettük az irányt, szinte egészen Szabadkáig kerékpárút vezetett, vagy legalábbis jó volt az odavezető utunk, sok kerékpárúttal, kevés főúton tekeréssel. Szabadkára érve, Tomi az Árontól (vendéglátónk) kapott utasítások alapján vezetett el Áronék lakásáig. Könnyen odajutottunk, jók voltak az útbaigazítások (köszi Áron!). Behurcolkodtunk a lakásba vagyis inkább Áron szobájába mindennel, értsd bringákkal is. Sok jó dolog kis helyen is elfér J. Megpihentünk, zuhanyoztunk és ettünk, majd elindultunk az előadás helyszínére, ahova Áron ikertestvére vitt minket autóval. A helyszínen kicsit később kiderült, hogy nem jönnek emberek az előadásra, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk bureket enni. Előtte még Tomi levetítette azt a videóját, amin a Mont Blanc megmászása látható, így az aznap este fellépő angliai vendégek is csatlakoztak és velünk nézték. Kicsit szóba is elegyedtek velünk, majd mikor látták, hogy megyünk el, mondták, hogy mindenképpen menjünk vissza az előadásukra. Mi vissza is mentünk, nekem tetszett az előadás, viszont nem maradtunk ott végig, másnap várt ránk a továbbindulás, kellett pihennünk is. A burek után még megnéztük egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit az éjjeli Szabadkát, majd mentünk a kedves vendéglátóinkhoz.
Másnap reggel még kicsit körbenéztünk a városban, én már jártam ott azelőtt, viszont szerettem volna, ha Tomi is látja a város egy-két szépségét, hiszen csak úgy díszelegnek a szecessziós épületek arrafelé, amik csodálatosak. Így is lett. Majd a városból kifele haladva arra gondoltunk, milyen is lehet az a vajdasági falu, ahol palócosan beszélnek. Az úti célunk Kupuszina volt. Utunk során megálltunk Zomborban, ami egy modern városnak kinéző hely volt, csináltunk pár képet, ettünk majd folytattuk utunkat. Nagyon fújt a szembeszél, de csak oda kellett érnünk időben, hiszen az iskolás gyerekek már vártak bennünket. A túra során ez volt az első előadást, amit Tomi gyerekeknek tartott. Úgy gondolom, az elején nem is értették mit akar ez a bácsi mondani nekik, de egyre a végéhez érve látszott rajtuk, mennyire tetszik nekik. Arról nem is beszélve, hogy mekkora örömet okozott nekik, mikor Macimajmot a kezükbe vehették J. Az előadás előtt még Cuki bácsi fogadott bennünket, aki elintézte a szállásunkat is, ezúton is köszönjük neki és mindenkinek, aki hozzájárult a szállásunkhoz. Az előadás után tehát áttekertünk Apatinba, a szálláshelyünkre. Nem volt nagy kedvem már tekerni, de hát ha oda intézték a szállást, és egyébként is mondták, hogy egy nagyon szép helyen van, hát akkor üsse kavics, sötétben úgysem tekertünk annyit az utunk során. Toldi, aki elvezetett minket Apatinba és elrendezte a hotelt, velünk vacsorázott. kellemes és számomra hosszas beszélgetés volt (elnézést, de nagyon fáradt voltam). Majd éjfél tájt mentünk a szobánkba, amit én akkor láttam először, hát az állam leesett, hogy olyan helyen fogunk aludni. Egy kerékpártúrán az az igazi, ha az ember a sátracskájában alszik, erre föl, mi egy legalább 3 csillagos szállóban szállhattunk meg, ki gondolta volna? J Reggel bőséges reggeli, a Duna parton körbenézés és indulás tovább Mohács felé.
Lilla végre Szegedre ér (Lilla tollából)
- Részletek
- Készült: 2013. szeptember 24. kedd, 22:54
Egy újabb 100-as Arad felé
Lilla folytatja (Lilla tollából)
- Részletek
- Készült: 2013. szeptember 16. hétfő, 17:22
Már több, mint az út felénél elkezdett szakadni az eső, de míg úticélunkba nem értünk, el sem állt. Morcosan, idegesen, szembeszélben, sok kamionnal az úton tekertem. Azon gondolkodtam tekerés közben, hogy vajon miért nem tkarítják le az útról azt a sok dögöt :/ meg persze azon, hogy legyünk már ott. Végül csak odaértünk Nagyváradra, én még mindig morcosan, hiszen azt sem tudtuk hová kell menni, láttam Tomin is, hogy ideges, mert mindjárt kezdődik az előadás, ő meg még sehol. Az összes előadás közül erről az egyről késtünk egy kicsit, azt is rám foghatja a Tomi, meg az esőre. Talán itt volt a legtöbb nézőnk, hallgatónk, és úgy vettük észre, élvezték is. Az előadás után meghívtak vacsorázni, ahol megkóstoltuk a román nemzeti ételt, a [mics]-et (nem tudom hogy írják) és jót beszélgettünk Lórival és kedves feleségével, Anitával. Nagyon jól kipihentük magunkat, hiszen kényelmes ágyban aludhattunk. Másnap pedig már korán elindultunk Aradra, hiszen ismét 100 km állt előttünk.
Ez sem ma volt... (Lillától)
- Részletek
- Készült: 2013. szeptember 01. vasárnap, 23:14
Induljon visszapillantásból a dolog, jöjjön, ami kimaradt, és jöjjön, ami még nem volt. Először is szeretnék köszönetet mondani G. Petinek Szepsiből, aki a második ott töltött napon fogadott be minket. Mi úgy gondoltuk, majd kint sátrazunk, viszont azt hittük, hogy egy hatalmas vihar lesz az éjjel és inkább a kényelmet választottuk. Petitől reggelire bundás kenyeret kaptunk, ami olyan löketet adott, mert az ugye jó masszív étel, sok energiával. Aztán Kassán megvendégeltek egy nagy tányér gulyáslevessel, majd hamarabb elindultunk, hogy a következő napon ne kelljen annyit tekerni (ez az annyi ma már jó időben és hátszélben nem is sok). Egy kis falu végében egy épülő házban aludtunk, korán feküdtünk és korán ébredtünk. Ekkor az eső sem esett szerencsére, hiszen amiatt húzódtunk be a házba. Királyhelmeci élményeimet fentebb már említettem, viszont a búcsút még nem. Sanyi és Zoli két cserkésztestvérünk kísért el Nagykaposig, aminek nagyon örültünk, hiszen nem sokan csatlakoznak hozzánk az utunk során. Majd onnan kisebb falvakon át elértük az ukrán határt. Szépen, gondmentesen sikerült az átlépés, pár kötelező kérdést azért tettek fel, és mivel látták, hogy túrázók vagyunk, még tanácsot is próbáltak adni, hogy merre menjünk. A határátkelőn a néni beszélt magyarul is!