Lilla hazaér (Lilla tollából)

 

Ezúttal a beszámoló végén, már hazaérünk...

Szeptember 4-én vettük az irányt Mohács felé. Apatinból Zombor felé kellett visszatekernünk (csupán csak 9 km), de nem is bántam, mikor megláttam, hogy átmegyünk azon a helyes kis szakaszon, ahol a fák egy hosszú alagutat képeztek a kerékpárút fölött. Éppen ezen a helyen álltunk meg egy kényszerpihenőre, hiszen Tomit már reggel felhívták a Lánchíd rádióból, hogy tudna-e adni egy élő bejelentkezős interjút, és pont ennél a szakasznál hívták. Kupuszinában azt tanácsolták, hogy menjünk Horvátország felé Mohácsra. Így is tettünk. A határátkelő számomra vicces volt, nem is vettem észre, hogy az már a határátkelő, csak abból, hogy más nyelven is ki volt írva a helynév. Aztán kicsit odébb az út közepén állt egy bódé, amiben nem ült senki, hanem kicsit odébb, mellette beszélgetett az ellenőr egy hapsival. Majd odacsoszogott és mehettünk is. A Dunán, egy hídon tekertünk át Horvátországba, nagyon szép környék volt, sütött a nap, vígan tekertünk. Aztán a vígság elmúlt egy-kettő, mikor megláttuk milyen meredek doboldalba kell feltekernünk. Meglepetésként ért, annak ellenére, hogy figyelmeztettek rá (viszont ez csak akkor jutott eszünkbe, mikor már felfele mentünk :D). Hát jó egy szakaszon megszenvedtünk felfelé, aztán örültünk, hogy fokozatosan vezet lefelé az út a szőlődombok között. Nagyon szép tája volt ez Horváto-nak. A magyar határnál már kicsit nyűgössé vált a helyzet, mert nem volt ivóvizünk vagy csak nagyon kevés és rossz ízű, ezért minél hamarább oda akartunk érni. A helyzeten még az is rontott, hogy szembeszél kerekedett (vagy mi változtattunk az irányon). Lényeg a lényeg, hogy Mohácsra értünk, jó időben. Volt időnk találkozni Valival, szállásadónkkal és három kisfiával. Volt időnk még enni is, és átöltözködni az előadás előtt. A kisfiúk nagyon beszédesek voltak, és nagyon segítőkészek is, akárcsak az anyukájuk. Az előadás után nem akartak aludni menni, annak ellenére, hogy másnap suli és óvoda volt, de valahogy sikerült mégiscsak ágyba kerülniük, miután megmutatták a könyveiket és játékaikat, és így mi is ágyba kerültünk. Másnap korai ébredés és indulás Pécsre. Nyűgös voltam, mert dimbes-dombos utakon mentünk és úgy éreztem nem haladunk semmit sem előre. Majd találkoztunk Dáviddal, Tomi haverjával, aki nekünk szembe tekert, és „elvitt” haza, hiszen Pécsett nála szállhattunk meg.

4 éjszaka 3 nap egy csodaszép városban, Pécsett

A tervek szerint csak két éjszakát akartunk maradni, de Dávid és anyukája is marasztaltak, így meghosszabbítottuk ottlétünket és minden plusz napunkat felhasználtuk. Dáviddal szinte alig voltunk, hiszen első nap, amikor megérkeztünk, egy általános iskolában tartottunk előadást, majd este egy kollégiumban. A gyerekek a suliban nagyon hálásak voltak, sok-sok kérdéssel. Még szendvicskéket is kaptunk, amit nagyon köszönünk. A kollégistáknak is tetszett az előadás, bár ők nem voltak olyan nagy számban, mint a gyerekek, de ők is érdeklődtek. Tomi itt találkozhatott egy rég nem látott barátjával, Gergővel, így az előadás után még maradtunk beszélgetni egy-két órát. Másnap nem kellett sehova sem sietnünk, bár Tominak dolgoznia kellett. Egészen délután 4-ig dolgozott, én pedig olvastam mellette. Majd estefelé elindultunk a városba, kicsit sétáltunk, várost néztünk, majd késő este értünk a lakásba, így egyből aludni tértünk. Másnap alaposan kipihentük magunkat, délután ezennel kerékpárral indultunk várost nézni. Így sokkal jobban élveztem :) több helyre eljutottunk, kevesebb idő alatt. Fagyiztunk, olyan hatalmas fagyit kaptunk, hogy jól laktunk tőle. Végül már csak tekeregtünk, és haza indultunk. Össze kellett még pakolnunk, hiszen tudtuk, több napot már nem maradhattunk. Dávid anyukája jól bánt velünk, etetett, mosott ránk, jól éreztük magunkat náluk. Köszönünk mindent!

Másnap irány a Mecsek túloldala

Rossz visszagondolni, hogy milyen helyeken bringáztunk aznap. Tomi egy rövidítésen vezetett (vagy tényleg az volt a „rendes” út?) az erdőn keresztül. Nem mindig volt út, sokszor földúton vagy köveken kellett tekernünk, mindezt dombnak felfelé. Szenvedés volt és túl sok egy négy napos pihenő után, de ezt is legyőztem, mint minden addigi akadályt. A hab a tortán az ereszkedő volt, és nem is akármilyen. Olyan, hogy talán egy órán át is ereszkedtünk, mígnem leértünk a sík vidékre, az orfűi tó partjához. Itt tekertünk egy kicsit a tó partján, hiszen a másik felére kellett kerülnünk. Az aznapi úti célunk egyébként Kaposvár volt. Az odavezető út eléggé dimbes-dombos volt, viszont már jobban hozzászokott a lábunk a nap végére a dombokhoz, mint a nap elején. Kaposvárott épp valamilyen fesztivál volt, így sok-sok ember volt az utcákon, bár nem zavartak nagyon. Csak ez okból kevesebbet tudtam fényképezni, mert minden érdekes szobor, épület mellett valaki éppen állt. A főtéren megettünk egy kürtős kalácsot, és reménykedtünk esetleg valaki odajön hozzánk és megkérdezi van-e szállásunk, hiszen aznapra nem volt. Nem is maradtunk sokáig, hiszen kellett szállást találnunk és már lassan sötétedett is. Nem messze Kaposvártól, egy tó mellett találtunk megfelelő szállást. Jó helyet talált Tomi, meg voltunk elégedve.

 

Az esős napok kezdete :/

Reggel szerencsénkre még időben felkeltünk, bár nem nagyon voltam kipihenve, de elkezdett szemerkélni az eső, így Tomi tanácsára összepakoltunk és úgy egyeztünk meg, ha megtaláljuk a megfelelő helyet, ott reggelizünk. Kétszáz méterrel a kanyar után meg is találtuk a megfelelő helyet, ahol megreggeliztünk, viszont ekkor már esett az eső, majd fokozatosan szakadni kezdett. Egy fedett pihenőhelyen telepedtünk le reggelizni (szerencsénkre) innen nem is mozdultunk, míg nem csillapodott az eső. Már ekkor rossz kedvem volt, nem szeretek esőben tekerni. Felvettük az esőálló ruházatunkat, és lassacskán elindultunk Fonyód felé, azaz Buzsák felé, ahol nekem vannak ismerőseim. Csak 50-60 km-t mentünk aznap, de ez volt a túra legrosszabb napja, mind az élmények miatt, mind az időjárás miatt. A táj, amerre tekertünk egyébként szép lett volna, ha nincs köd az erdőben, de az volt és nem élvezhettük annyira a szépségeit. Majd az erdőből kifelé még fel kellett tekernünk egy olyan meredek dombon, amit csak úgy tudtam megcsinálni, hogy Tomi tolt felfelé, így is alig haladtam előre és a lábam is hihetetlenül fájt. De megcsináltuk, aztán már nem sok volt hátra Buzsákig és ekkor már az eső is elállt. A nap egyik legjobb része az volt, amikor a Balaton melletti (régen várt) lángost ehettük, bár egy kicsit ki kellett dobnom (aki ismer, tudja, hogy nagyon ritkán dobok ki ételt, és amit a tányéromra tesznek, magamba tömöm, csak azért, hogy ne kelljen kidobni), mert nagyon zsíros volt és rosszul is esett. A nap másik legjobb része, mikor már megérkeztünk Ibi nénihez és Tibi bácsihoz. Tárt karokkal fogadtak annak ellenére, hogy én legutóbb 10 éves koromban voltam náluk. A nagyszüleimmel viszont annak idején nagyon jóban voltak. Kaptunk náluk meleg ételt, zuhanyozhattunk, ágyban aludhattunk. Sokat beszélgettünk, aranyos és segítőkész emberek.

Másnap a kiadós reggeli után, sok gyümölcsöt kaptunk és lassan útnak indultunk. Elértük a Balatont, szerencsére az előző napi rossz időnek már hírét sem hallottuk…A Balaton mellett letelepedtünk egy-két órára, megmostuk a bringákat, hiszen nagyon koszos, csúnyák voltak az előzőnapi sár miatt, meg az egész túra kosza rajtuk volt már. Aznap nem tekertünk sokat, a jó idő ellenére Balatonszepezden maradtunk. Kicsit összezörrentünk Tomival, a semmin, így visszagondolva, de ekkor én már minél hamarabb haza akartam érni. Balatonszepezden viszont egy nagyon jó szobát kaptunk, amit kár lett volna kihagyni. Másnap időben elindultunk a Balaton mellett, szinte végig kerékpárúton tekerhettünk, nem mondom, hogy felhőtlen utakon, hiszen sok helyen kiálló gyökerek nehezítik a bringások útjait. De túléltük. Addig tekertünk, míg láttunk, hét körül már kezdett sötétedni, így sátorhelyet kerestünk. Az út mellett sok helyen láttunk fedett kerékpáros megállót, így azt választottuk sátorhelyül is. Megvártuk míg besötétedett, az idő alatt főztünk és ettünk, majd sátrat állítottunk. Kényelmetlen volt az alvás, nem azért, mert apró kövecskéken aludtunk, hanem mert átfújt rajtunk a szél. A sátor nem volt kifeszítve, hiszen nem gondoltuk, hogy még fedett helyen is belekapaszkodhat a szél, majd Tomi éjjel kifeszítette egy kicsit, az segített a helyzeten. Reggel végre Székesfehérvárra indultunk.

A szeles időben összepakoltunk, és útnak indultunk. Szép napunk és elég jó időnk volt. Feltekertünk Tihanyba, ami mellett Tomi már jó párszor eltekert, de még sosem járt ott. Jó volt feltekerni, de még jobb volt legurulni visszafelé. Én felelevenítettem az élményeimet, majd tovább indultunk. Balatonfüreden bevásároltunk és megebédeltünk, megpihentünk. Székesfehérvárra hat körül érkeztünk, és szerencsénk volt, mert a szállásadónk éppen lejött, mikor megérkeztünk. A túránk során ez volt az egyetlen eset, amikor couchsurfingeltünk (nekem életem első CS-e volt). Nagyon jól éreztük magunkat Katánál, Norbinál és Bejkénél. Talán éjfél is elmúlt, mikor már aludni mentünk, annyit beszélgettünk az élményeinkről és hallgattuk a vendéglátóink élményeit.

Székesfehérvár után Tatabányára értünk

Nem várt fordulatot vett a túra ezen a napon, amikor Tata helyett Tatabányán maradtunk ismerősöknél. Az elsődleges terv csak annyi volt, hogy megállunk megnézzük a régi ismerősöket, és megvárjuk, míg lecsillapodik az eső (mert miért is ne, most is esett az eső). Aztán hazajött Zsolti, aki elhívott minket egy esti koncertre és egyúttal marasztalt is. Így este koncertre mentünk (megünnepeltük a szülinapom). Másnap vasárnap Marika néni hívott meg ebédelni, szintén egy régi kedves ismerős. Az ebéd után Tatára indultunk, ahol Tomi az utolsó előadást tartotta a túra során. Tomi szülei és nagynénje és nagybátyja is eljöttek megnézni. Este visszatértünk Zsoltiékhoz, majd másnap onnan indultunk haza.

A hazavezető út

Már nem volt előttünk csak pár kilométer, szép időnk volt, így jól ment a tekerés. Komáromba érve meglátogattuk nagynénéméket, kaptunk finom ebédet, majd onnan indulhattunk végre haza, vagyis Tomihoz haza, Kürtre. Út közben találkoztunk Toncsival, azzal a szentesi sráccal, aki Izlandra tekert ez év májusától. Ő is tekert velünk Kürtre. Tomi szülei, nagynénjéék és szomszédai Ógyallán vártak bennünket, majd fagyizás után onnan tekertünk Kürtre. Ekkor már az élményeinket mesélve, boldogan tekertem és örültem, hogy egy nagyot zuhanyozhatok és pihenhetek.


Pár gondolat arról, hogy milyen volt a túra összességében. Ez volt életem első kerékpártúrája. Nem tudtam igazán mibe vágom a fejszémet. Annyit tudtam, hogy az elején fájni fog. Fájt is, egy hétig minden nap más izomcsoportom fájt, de ez elmúlt. Ez után már csak egyszer-egyszer fájt valamim, az is a megerőltetéstől, ami már az én bajom volt, mert nem vigyáztam.
Megtanultam sok mindent a túra ideje alatt. Főleg azt, hogy van egy párom, aki támogat, és ha ő nem lenne, akkor én nem lennék itt, nem látnék világot, nem tudnám megkérdezni, hogy miért esik megint az eső, mikor leszünk már ott, és akinek nem mondhattam volna el a kellemesebbnél kellemesebb élményeim, meglepetéseket, a szépségeket amiket láttam, a túra előtt látott ugyanazon helyekről való emlékeket, stb.stb.
Sokszor felfelé menet a domboldalon arra gondoltam, mikor leszünk már ott, eleinte csak azért, mert fájdalmas volt sokszor hosszú órákig (vagy annak tűnő) tekerni, később már azért, hogy száguldhassak lefelé a lejtőn.

A legfontosabb számomra ezen a túrán az volt, hogy együtt lehettem a párommal, ezáltal még jobban megismerhettük egymást (a jót és rosszat is egymásból). És egyébként is, lesz mit mesélni az unokáknak ;) Legutolsó sorban pedig a testmozgás nagyon fontos, karban kell tartani magunkat. Így nyeregben ezt meg tudjuk tenni, hosszú éveken át...

 

 

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés