Lilla folytatja (Lilla tollából)

Részletek
Készült: 2013. szeptember 16. hétfő, 17:22
Tomi épp kérdezte, hogy írtam-e már valamit a blogra. Nem is tudja milyen rég óta gondolkodom rajta, hogy hogyan is kezdjem összefoglalni több, mint két hét eseményeit, röviden és velősen. Még a túra alatt említettem neki, hogy ha hazaérünk, én már nem fogok semmit írni a blogra, de nem tehetem meg a sok lelkes olvasóval, hogy így tegyek. Többen is jeleztétek, hogy keveset írunk (a napi bejegyzéseket sajnos egész két hete nem volt időnk frissíteni, annyira be voltunk havazva, ha nem éppen havazva, akkor pihentünk a blogolás helyett).
 
Hát akkor talán kezdem ott, ahol abba hagytam, így lesz a legegyszerűbb.
Debrecent már említettem ezelőtt is. A második napon, amikor ott voltunk, reggel összeszedtük sátrunkat, az előzőnapi eső ellenére elég jól megszáradt a sátor is, majd mentünk a városba. Éjjel nem tűnt olyan hoszúnak kifelé az út, mint reggel befelé. Magunk sem tudtuk, hogy hova megyünk, annyit tudtunk, hogy még egy éjszakát szereténk Debrecenben maradni, csak nem volt hol. Sátrazni nem annyira volt kedvünk, mert előző éjjel is esett, és mindent a vizes földre teríteni, azzal a kilátással, hogy ismét esni fog éjjel...hát nem akartunk így. Éjjel én még egy kis fészbúkos segítséget kértem, semmit nem szégyellve kiírtam, hogy akinek van debreceni ismerőse és segítene nekünk, jelezzen. Így is lett. Egy kedves ismerősünk, Sz.Tündi segített szállást találni Nándinál. Nándi csak a délutáni órákban ért haza, így Tomival még várost néztünk, reggel letelepedtünk egy bevásárlóközpont elé és ott interneteztünk. Pontosan nekünk szemben, ahogy a lépcsőkön ültünk, volt két bolt. Az egyik péksüteményt árult, a másik tejtermékeket. Talán ez volt a túra ideje alatt a második alkalom, hogy tejet ittam, fú, nagyon megörültem neki. Ami még külön említésre méltó, hogy csapolt tej volt :) hozzá egy kis finom kakaós csiga jöhetett és máris megvolt a napi boldogság. Majd áthelyezkedtünk a főtérre, ahol pihentünk, néztük a mozgást, az embereket. Egy néni oda jött hozzánk, beszédbe elegyedett és aggódva mondta, hogy vigyázzunk mindenünkre, mert azon a környéken még az ember gatyáját is lelopják róla. Szerencsére nem volt semmi ilyennel gondunk. Délután majd átgurultunk a szállásadónkoz, vele elbeszélgettünk egy kicsit, sszebratyiztunk a kutyájával Timonnal, aki fajából kifolyólag viselkedett néha furán. Délután még elmentünk várost nézni, lemálházott bringákkal, nagyon fura volt így felülni rá, szinte megremegett alattam, mikor szálltam fel rá. Majd "hazafele" tekerve kerestük a tescot, ami úgy el van a főtéren rejtve, hogy fél várost körbementük, míg megtaláltuk.Majd az esti menü palacsinta volt, és hosszas beszélgetés a szállásadónkkal (akinél nem mellesleg még ki is moshattunk).Reggel majd a kutya keltett, ő olyan kis nem szeret egyedül lenni típus, ezért beszökött a szobánkba:) Bepakoltunk, megreggeliztünk és elindultunk Nagyvárad felé.
Az út Nagyvárad felé. Az első, ami eszembe jut, hogy morcos voltam, már reggeltől. Aztán mikor a határhoz értünk, és megláttuk a kiskutyát az út mellett, egyből jobb kedvre derültem, olyan kis aranyos volt. Kidobott kutyus volt, látszott rajta, hogy még kölyök. Adtunk neki inni, megetettük, bár bele sem ivott, alig szagolgatta meg, amit elé tettünk. Inkább minket, meg a táskáinkat szagolgatta. Látta, hogy jófejek vagyunk, viszont már menni akartunk. Mondtuk neki, hogy szia kutyus, légy jó, majd mikor elindultunk, elkezdett futni utánunk. Nem akartam, hogy fusson szegény az út mentén, féltem hogy elcsapja őt egy autó. Hát mi azért csak rákapcsoltunk, hogy szegény ne kövessen minket egész úton, de vissza-vissza pillantgattunk Tomival (főleg én).Végül 5-6 km-t futott utánunk, az első útba eső faluig. Reméljük, most már szerető kezek között van a kis Forrest Gump, ahogy Tomi elnevezte.

Már több, mint az út felénél elkezdett szakadni az eső, de míg úticélunkba nem értünk, el sem állt. Morcosan, idegesen, szembeszélben, sok kamionnal az úton tekertem. Azon gondolkodtam tekerés közben, hogy vajon miért nem tkarítják le az útról azt a sok dögöt :/ meg persze azon, hogy legyünk már ott. Végül csak odaértünk Nagyváradra, én még mindig morcosan, hiszen azt sem tudtuk hová kell menni, láttam Tomin is, hogy ideges, mert mindjárt kezdődik az előadás, ő meg még sehol. Az összes előadás közül erről az egyről késtünk egy kicsit, azt is rám foghatja a Tomi, meg az esőre. Talán itt volt a legtöbb nézőnk, hallgatónk, és úgy vettük észre, élvezték is. Az előadás után meghívtak vacsorázni, ahol megkóstoltuk a román nemzeti ételt, a [mics]-et (nem tudom hogy írják) és jót beszélgettünk Lórival és kedves feleségével, Anitával. Nagyon jól kipihentük magunkat, hiszen kényelmes ágyban aludhattunk. Másnap pedig már korán elindultunk Aradra, hiszen ismét 100 km állt előttünk.

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés